Colleen Hoover Ugly ​Love – Csúf szerelem

Colleen Hoover -  Ugly ​Love – Csúf szerelem

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

  

A könyv fülszövege:

"Ha meg akarod szegni a szabályokat, készülj fel rá, hogy összetörik a szíved. 

Amikor Tate Collins találkozik Miles Archer pilótával, tudja, hogy ez nem szerelem első látásra, sőt, még barátságnak is kevés. Az egyetlen, ami összeköti őket, a tagadhatatlan, kölcsönös fizikai vonzalom. Amikor a vágyaik felszínre törnek, rájönnek, hogy tökéletes párt alkotnak. A férfi nem akar szerelmet, a nőnek pedig nincs ideje rá, így nem marad más, csak a szex. A kapcsolatuk meglepően jól működik, amíg Tate betartja Miles két szabályát: 

Ne kérdezz a múltról! 

Ne várj semmit a jövőtől! 

Eleinte úgy tűnik, tudják kezelni a helyzetet, de aztán gyorsan ráébrednek, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint hitték. A szív érzelmekkel telik meg. Az ígéretet megszegik. A szabályok összekuszálódnak. A szerelem csúf fordulatot vesz. "

Személyes vélemény:

Ahogy Colleen Hoover-től megszokhattuk, nem épp könnyű témákról ír. Olyan történeteket mesél el, amik nem egyszerűen szívbemarkolóan fájdalmasak, hanem összetöri a szívünket, egészen kicsi darabokra, majd a kicsi darabokat összeragasztja egy bizonyos húzóerővel, ami nem más, mint a remény és a szeretet.
Nem volt ez másképp sem ezzel a kötettel.

Eleinte a borítót nem tudtam "hova tenni". Azt lehet látni, hogy vízre utalnak, de nem értettem, hogy  pontosan mire gondolhatnak, aminek köze lehet a történethez.
Egészen a 270.oldalig. Amikor ugyanis megtörténik a tragédia (spoiler!), hogy belezuhan az autójuk a tóba, és szegény Clayton az életét veszti.  :(
Ez, hogy a szülők elveszítik a gyereküket, ez felfoghatatlanul fájdalmas, és egy nagyon nehéz téma.
De Colleen Hoovernek sikerült átadni ezeket az érzéseket.
Egyszer felemelt a boldog dolgokkal, majd lehúzott a szomorúakkal. Majd megint felemelt egy kicsit, a reménnyel.
Végére pedig happy end lett, de nem az a nagyon boldog happy end. Hanem az a realisztikus, ami egy ilyen tragédia után történhet az emberrel.

Számomra egy dologból volt indokolatlanul sok:

Oh, Rachel, Rachel.
Mennyire szeretlek.
Rachel.
Mennyire imádlak.
Rachel.
Te vagy a mindenem.

Nem pont ugyanez, de kb. ilyenek fordultak elő. És ebből minden második fejezetből kapunk egy gyönyörűséget.
Ami eleinte nem volt annyira zavaró. Olyan szempontból igen, hogy nem Rachel volt a főszereplő, hanem Tate. (És mellékesen, én nem is tudtam megkedvelni Rachelt..)
De amikor már tényleg minden második fejezetben szinte minden oldalon ilyenek voltak, az már egy kicsit túl sok volt - nekem legalábbis.
Értem én, hogy az írónő vissza akarta adni, hogy Miles mennyire nagyon szerelmes Rachelbe. És hogy ez a nagy szerelem, nagy boldogság hogyan tud fájdalmassá válni.
De akkor sem tetszett ez a része.

Annyira nagyon Miles karakterét sem tudtam megszeretni. Megértettem utólag, hogy miért viselkedik ilyen elutasítóan általánosságban, de akkor sem lett a szívem csücske.

Viszont Tate, Corbin és a kapitány nagyon szimpatikusak voltak.
(Na jó, egy kicsit Miles is. De csak egy kicsit :) )

Összességében kaptunk egy nagyon megrázó történetet, aminek a végén meghatódottan tudtunk mosolyogni.
(Azt hiszem egy ideig nem olvasok Colleen Hoover-től, mert hozzá erős idegrendszer kell, és nem kicsi összeszedettség, hogy az ember tudjon írni a könyvéről kritikát :D)

Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Philip Wyndham sohasem irigyelte a bátyját, Edenbrooke leendő örökösét. Inkább lenne a maga szerencséjének a kovácsa, mint hogy a cím és a rang szabta korlátok között éljen. De amikor a bátyja váratlanul meghal, Philip élete is fenekestül felfordul, mivel a körülmények azt követelik tőle, hogy feladja addigi életét. Philip felölti új szerepét, és London legkörülrajongottabb agglegényeként felváltva vergődik a berzenkedés, az unalom és a düh fogságában. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, mert egy este a sors egy fogadóba vezeti, ahol hősünk megismeri a páratlan Marianne Daventryt."

Személyes vélemény:

Amint elolvastam az Edenbrooke-t, tudtam, hogy muszáj elolvasnom ezt a könyvet is. :DAmint a kezembe vettem, szomorúan tapasztaltam, hogy milyen rövidke. Alig 70 oldalas kis kincs ez. 


Az első 40 oldalon megismerhetjük Philip múltját: hogy szolgált Spanyolországban, a seregben. Hogy amikor jött a levél, hogy meghalt a bátyja, és ő örökli a vagyont, tehernek fogja fel. Egy olyan tehernek, ahol felelősséggel tartozik a családjáért, és a vagyonért. Úgy érezte, hogy ezzel véget ért a karrierje a seregnél, és oda a függetlensége. 

Aztán az ezt következő időszakot mutatja be, hogy nagyon sok jómódú fiatal hölgy társaságába keveredik (vagyis viszi az anyja főként), de egyik iránt sem mutat érdeklődést, sőt, mindegyik hölgy idegesíti. Mondjuk elég vicces volt olvasni a monológját, hogy ez milyen sótlan, az milyen fárasztó, amaz milyen jellegtelen... :D

A vége az lett, hogy semminek sem tudott örülni. Érezte, hogy nyomja a vállát az elvárás és a felelősség súlya, melyet már nem bírt cipelni.

Majd elszökött otthonról, de egy szerencsés balesetnek köszönhetően abban a fogadóban kötött ki, ahol megismerte Marianne-t. :)
Mikor vele találkozott, és nem segített neki, akkor jött rá, hogy teljesen megváltozott. Olyan lett, mint az elhunyt bátyja: "pökhendi és önző".

Utána újra át lehetett élni a megismerkedésüket, Philip szemszögéből. Annyira megható, és szórakoztató volt. (A kis tehenes résznél nevettem a legjobban :D)Nagyon jó volt újraolvasni ezt az ominózus, meghatározó jelenetet.


Összességében imádtam ezt a rövidke kis könyvet. Örülök, hogy megismerhettem Philip gondolatait, belső vívódását, és a démonjait. Így már jobban megértem őt.



Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid ez a könyvecske :( Szívesen olvastam volna még tovább, akár az egész Edenbrooke sztorit Philip szemszögéből.

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege: 

"Marianne ​Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba."

Személyes vélemény:

Már a könyv 2/3-ánál tudtam, hogy új kedvenc könyvet avattam fel. 

Alig vártam, hogy újabb és újabb oldalakat olvashassak, melyekben Philip és Marianne beszélget. Annyira imádtam, ahogy viccelődtek egymással. Olykor hangosan felnevettem, máskor csak félhangosan kuncogtam, olyankor a környezetem furcsán nézett rám, hogy mi olyan vicces egy könyvben.
Egyszerűen annyira jól visszaadja azt a szerelmi kapcsolatot, ahol a két fél nem csak szerelmes, hanem a kettejük kapcsolata barátságon és az egymás iránt érzett tiszteleten és figyelmességen alapul. (Vagyis a számomra tökéletes szerelmet szimbolizálja.) Ezért imádom annyira. Mert reális ábrázolást mutat.

Marianne karaktere majdnem tökéletes. Szókimondó, bolondos, szereti a művészetet, a természetet. Tiszteli az embereket, szereti a családját. És végtelenül becsületes. Nem érdekli a vagyon, meg a hozományok, épp csak megélhetés szinten.
Viszont van egy rossz tulajdonsága: túlzottan is önzetlen. Az önzetlenség egy bizonyos szintig jó. De egy idő után az a hatása, hogy az ember teljesen elnyomja a saját vágyát, és az akaratát. És enged a másiknak. Aztán pedig boldogtalan lesz.
Ebből a szempontból nem értettem Marianne-t. Ha tudta, hogy szereti Philipet, és a férfi számára sem volt ő közömbös, akkor miért hagyta, hogy a testvére flörtölgessen vele? Vagy legalább a saját testvérének elmondhatta volna az érzéseit. Ilyen szempontból elgondolkoztam, hogy akkor már nem is minősül teljesen őszintének? Vagy ez az önzetlenség magas foka lenne?
Mindenesetre beláthatta, hogy hiba volt. (Rövidebb lett volna a könyv, ha őszinte az elején Cecilyvel :D).

Ami Cecilyt illeti: nagyon nem volt szimpatikus. Már az olyan történetleírásoknál, hogy tökéletesen bevonult a bálterembe, megrebegtette a szempilláit, elbűvölő mosolyt villantott... Jajj. :D Elfogott a rossz érzés. És nem csak itt. Hanem, amikor elkérte Meget, a versenylót (Ami Marianne.é!), hogy Philippel lovagolhasson... Borzasztó. Ha nekem olyan testvérem lenne, mint Cecily, kerülném, mint a pestist.

De szerencsére nem végig Cecilyről meg a fondorlatosságairól szólt a könyv. Nem ezen volt a hangsúly, hanem Philip-en és Marianne-n. Így számomra nagyon jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást, és sok romantikus pillanatot jelentett a könyv. 

Összehasonlításképp a Blackmoore-al:
- a főszereplőnő szimpatikusabb volt (Marianne)
- a történet vidámabb hangulatú volt, tele nevetéssel és viccelődéssel
- a kastély is jobban tetszett (Edenbrooke)
- a főhős is egy fokkal jobb volt :) (Philip)

Szóval ha választani kell, hogy Edenbrooke vagy Blackmoore, akkor Edenbrooke :)

Julianne Donaldson - Blackmoore

Julianne Donaldson - Blackmoore

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Kate ​Worthington jól tudja, hogy soha nem mehet feleségül kiszemeltjéhez, ezért elhatározza, Indiába utazik, hogy megzabolázza nyughatatlan lelkét, és megszabaduljon kellemetlen családjától. Kotnyeles édesanyjának azonban más tervei vannak. Az asszony alkut köt Kate-tel: elutazhat Indiába, de csak akkor, ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mond. 

Kate, hogy teljesítse a megállapodást, az impozáns Blackmoore-i kastélyba utazik, és kedves gyerekkori pajtásához, Henry Delafieldhez fordul segítségért. 

Ám ha szívügyekről van szó, nincs helye alkudozásnak, és a legalaposabb tervek is dugába dőlhetnek. A zord, szeles észak-angliai partvidéken Kate végül kénytelen szembenézni az igazsággal, amit még saját maga előtt is titkolt. 

Lehet, hogy éppen az a házassági ajánlat szabadítja meg a szenvedéseitől, amit feltett szándéka elutasítani? 

Az 1820-as években játszódó Blackmoore igazi romantikus regény, egy fiatal nő magával ragadó története, aki komoly áldozatok árán tanulja meg, hogy a szívére kell hallgatnia."

Személyes vélemény: 

Számomra nagyon döcögősen indult a könyv olvasása. Bevallom, eleinte untam, és pár napra félre is tettem a könyvet. Gondoltam, hogy ebben nincs számomra semmi értékes, és az Edenbrooke olvasása után ez a kötet nem lesz olyan jó.
Így utólag belegondolva inkább azt mondanám, hogy másképpen jó. :)

Míg az Edenbrooke-nál kiszámítható volt a szerelmi szál, itt sokáig csak sejteni lehetett, hogy ki lesz a nagy Ő a főhősnő számára.
(Zárójelesen hozzáteszem, hogy nekem szimpibb volt Marianne az Edenbrooke-ból, mint Kate a Blackmoore-ból. De csak egy kicsivel. :D)

A történetleírást az írónő elég rafináltan oldotta meg: általában a jelenben maradtunk, de időről-időre Kate visszaemlékezett a múltra. Volt, hogy Henry-vel való beszélgetés közben, de volt, hogy magányosan elmerült az emlékeiben.
Az írónő lassan csöpögtette az információkat az olvasónak. Így a történet első részében lehetett tudni, hogy a múltban történt néhány jelentősebb esemény, aminek a hatására a főhősnő bizonyos döntésekre jutott (nem megy férjhez, elköltözik Indiába), de csak a kötet végén derült ki, hogy valójában miért.
Amikor kiderültek ezek a miértek, én megsajnáltam Kate-t. Igazán nehéz lehetett abban az időben, ha az ember családjának akár csak az egyik tagja is botrányba keveredett, akkor már az egész családot leírta a társadalom, és bizonyos szempontból kirekesztették őket. Kate nem tehetett róla, hogy az anyja is, és a nővére is botrány-kereső, önző, és becstelen. Ily módon Kate a körülmények áldozata volt. Nem csoda, hogy menekülni akart minél messzebbre a családjától, a kötelezettségek és a felelősség elől. A szülei elhidegültsége miatt megfelelő családi mintát sem látott, és amikor ráeszmélt, hogy szerelmes, akkor félt a saját érzéseitől, hogy esetleg ők is ugyanarra a sorsra jutnak, mint a szülei. 

Kate karaktere egészen jó, tudtam vele azonosulni. Átéreztem a fájdalmát, megértettem a problémáit. Megértettem, hogy kétségek gyötrik.
Egyrészt Henry miatt. Hogy csak az alkujuk miatt mondott olyan gyönyörű dolgokat neki, vagy ezek a valódi érzései?
Másrészt amiket fent említettem, a családja miatt.

És, mivel a 1,5 évvel ezelőtti bálon hallotta, hogy megváltoztatta Henry anyja a végrendeletet, miszerint, ha Henry mást vesz feleségül, mint a kiválasztott Miss St.Claire-t, akkor nem kap semmit sem az örökségből.

Ezért Kate magában arra a döntésre jutott, hogy Henrynek jobb, ha megmarad a vagyona, eltaszítja magától érzelmileg, és Indiába költözik.

Amikor erre a felismerésre jutottam (itt ért be az utolsó csöpögtetett múltbéli információ), akkor kicsit haragudtam Kate-re. Mert miért dönti el magában, hogy a másiknak mi lenne a jó? Miért nem tudta volna még akkor 1,5 évvel ezelőtt a bál után elmondani Henrynek, hogy miket tudott meg. Esélyt sem adott a fiúnak, hogy meghozza a saját döntését.

Viszont a felolvasott versek, a zongora leírások, a részletes érzelmi megnyilvánulások gyönyörűek voltak. Az írónő csodálatosan bánik a szavakkal.

Összegezve szívfacsaróan gyönyörű volt a könyv. Egy (majdnem) beteljesületlen szerelem történetét meséli el, de olyan szépen, hogy az olvasó teljesen beleveszik, és a végén ő is örömkönnyeket hullajt a végén.

u.i.: Az epilógus egy nagyon nagy függővég! Konkrétan az olvasó fantáziájára bízzák a befejezés végkimenetelét.
Mivel arról szól ez a röpke egy oldal, hogy 5 évvel később hárman hajóznak (Kate, Henry, és a gyerekük, Olivia), közelednek Blackmoore-hoz (ezt a tájleírásból lehetett leszűrni, nem írták le konkrétan), és ki lett mondva, hogy ez az otthonuk.
Na most a lehetséges végkimenetel, ami a legreálisabb számomra, hogy visszamennek Blackmoore-ba, és Henry visszaköveteli Blackmoore-t, vagy legalábbis hogy megváltoztatja a nagyapja végrendeletét.

Josh Malerman - Madarak a dobozban

Josh Malerman - Madarak a dobozban
Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

A könyv fülszövege: 

"Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról."

Személyes vélemény: 
Először is: ez nem egy könnyű olvasmány. Nagyon-nagyon erős, tele olyan jelenetekkel, amik után az embernek rémálmai lehetnek.
Legalábbis nekem azok voltak - szó szerint.
Amíg olvastam a könyvet, annyira foglalkoztatott ez a dolog.
Josh Malerman egy rendkívül erős, és érdekes témájú könyvet írt, ami az emberi természet egyik alappillérére épül: mégpedig a kíváncsiságra. Rengeteg dologba az ember kíváncsiságból vág bele. A kíváncsiság hatalmas erő tud lenni. És ezt az író felismerte. Alkotott egy olyan világot, ahol az ismeretlen ott van az emberek szeme előtt, mégis, aki élni akar, az jobb, ha legyőzi azt a késztetést magában, hogy megpillantsa. Ami elég nehéz lehet.
Amíg olvastam a könyvet, minden ismerősömnek, akivel találkoztam, megemlítettem, hogy szerintük mi lehet az, amit ha az ember meglát, megőrül, és öngyilkosságot követ el.
Szerintem azért olyan elterjedt ez a könyv, mert az író egy olyan posztapokaliptikus világot teremtett, amibe, ha az olvasó belecsöppenne, akaratlanul is elgondolkozik, hogy döntene. Megszerezné az információt, hogy mi az a valami, amitől mindenki meghal, és ő is erre a sorsra jut, vagy élete végéig fúrná az oldalát a kíváncsiság, és sötétségben élne?

És most lássuk a spoilert.
Az a valami egy földönkívüli lény.
Vannak erre utaló mondatok, amikből ezt megtudhatjuk.

Volt pár történés, amiket összegezve közelebb kerülhetünk hozzá, hogy hogy is nézhetnek ki ezek a lények.

1) A kútnál amikor Felix vízet húzott fel, akkor az egyik pillanatban a kút mélyéről hallott némi zajt, pár pillanattal később pedig saját maga mellett, hogy két vizes láb megáll mellette.
-> Következtetés: a lény nagyon gyors, hangtalanul tud mászni vagy repülni, és nem lehet olyan nagy, ha átfért a kút tetején.

2) Amikor Malorie elvitte Felix kutyáját, hogy keressenek hangszórókat, és betértek egy bárba. Ott valószínűleg a kutya meglátta az egyik lényt, és elkezdett vonyítani, meg csapkodta magát mindenhova, vagyis megőrült. -> Következtetés: az állatokra is (vagyis legalábbis a kutyákra) ugyanolyan hatással vannak a lények, mint az emberekre.

3) A külsejük valami elképesztő lehet. Ahogy a 60.oldalon láthatjuk, amit a hajós férfi mond Malorienak. 
"- Mondok én magának még valamit - szólal meg hirtelen a férfi borzalmasan közelről. - Én láttam egyet.
(...)
- Nem olyan rondák, mint gondolná, miss."

A 236.oldalon szülés közben Olympia amikor meglátja az egyiket, az alábbi kijelenést teszi: 
"- Gyönyörű vagy - mondja mosolyogva. De ez a mosoly megtört, rángatózó. - Egyáltalán nem vagy rossz. Akarod látni a babámat?"
Tehát a lények nem lehetnek olyan rusnyák. Vagy legalábbis Olympia nem látta őket annak. 

4) Tom szerint a lények külsejében van valami felfoghatatlan.
" - Bármik legyenek is -  boncolgatja Tom -, az elménk képtelen felfogni őket. Olyasmi lehet, mint a végtelen. Valami, ami túl komplex ahhoz, hogy megértsük. Érted?"

5) A lények "hatása" nem szemtől-szembe is ugyanolyan.
George kipróbálta, hogy felállított egy videót az ablak elé 5 órán át, majd végignézte a felvételt. Ő is megőrült. Tehát már a lények puszta látványa nem feltétlenül közvetlenül is ugyanolyan halálos.

6) Továbbá egyszer sem volt példa arra, hogy valami hangot adtak volna ki. Nem beszéltek, nem kattogtak, csak a lépteik neszét lehetett érzékelni.

7) Nem feltétlenül ellenséges szándékúak a lények.
Nem bántottak senkit sem. Ők nem gyilkoltak, az emberek saját magukat ölték meg.
Ebből kifolyólag az is lehet, hogy békével jöttek...

Ennyi nyomot vélten felfedezni a könyvben.
Én egy közepes termetű, szürkés színű, két lábon járó teremtménynek képzelem el a lényeket. Talán szép nagy szemeik, és aranyos kis pofijuk lehet, vagy éppen a testük változó lehet. Egyszerre szép, és felfoghatatlan.
Mindenesetre remélem, hogy a későbbiek folyamán az író az egyik interjújában elárulja, hogy ő milyennek képzeli el a lényeket. :) 

Elle Kennedy - The score - A pont (Off-Campus 3.)

Elle Kennedy - The score - A pont

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

A könyv fülszövege: 
"A ​srác a pályán és a lányoknál is sikert sikerre halmoz…

Allie Hayes nehéz időszakot él át. Diploma előtt áll, de fogalma sincs róla, mihez kezdjen az egyetem után, ráadásul a közelmúltban a régóta tartó kapcsolata is véget ért. Bár a vad, érzelemmentes szex nyilvánvalóan nem megoldás a problémájára, a jóképű hokisztárnak, Dean Di Laurentisnek képtelen ellenállni. Legalábbis egyszer, mert még a bizonytalan jövő sem elegendő ok arra, hogy Allie zűrös viszonyba bonyolódjon az egyéjszakás kalandok koronázatlan királyával.

De ezt a lányt nem lesz olyan egyszerű meghódítani.

Dean mindig megszerzi, amit akar. Csajokat, jó jegyeket, népszerűséget, csajokat… Igazi szívtipró, akinek egy lány sem mond nemet. Kivéve Allie-t. A belevaló csaj egyetlen éjszaka alatt fenekestül felforgatja a srác életét, majd kijelenti, hogy legyenek csak barátok. Na, azt már nem! Ennek csak akkor lehet vége, ha Dean úgy akarja. A srác minden csáberejét beveti, de amikor történik pár hatalmas változás az életében, fokozatosan rájön, hogy nemcsak a gólok számítanak… hanem a szerelem is."



Személyes vélemény: 

A korábbi blogbejegyzésemet visszanéztem, hogy az előző Off-Campus kötetnél mit írtam a kezdő bekezdésben.
Amint befejeztem az előző kötetet, szinte azonnal elkezdtem ezt a könyvet olvasni. Mivel nagyon tetszett, amit az írónő korábban felépített (helyszínek, karakterek, helyzetek), ezért reméltem, hogy ez a könyv az előzőnek a folytatása lesz.
Tulajdonképpen az. Csak nem úgy, mint, ahogy gondoltam. :D
Ez a gondolat most is ugyanígy van :)

Ennél a kötetnél az alapkoncepció kb. ugyanaz: adott egy szépfiú, aki sok nővel szexel, és adott egy főszereplő csaj, akibe beleesik a szépfiú, és megváltozik ennek a hatására.
Dióhéjba ennyi a történet :D
Persze, ahogy megszokhattuk az írónőtől, más tényezők is hatással vannak erre a szálra.

Allie: 
A korábbi kötetekben, amikor említésre került, bevallom nem lopta be magát a szívembe.
Ebben a könyvben már inkább, de az eddigi főszereplő-csajok közül még mindig Hannah a legszimpibb.
Seant az elején még kicsit sajnáltam, mert próbálta jóvátenni a dolgokat. Viszont a végén láttam meg, hogy mekkora egy köcsög tud lenni... Így végül is megérdemelte, amiket Allie mondott neki korábban.

Dean:Eleinte idegesített a túl laza stílusával, és a szexmániájával. De minél többet olvastam róla, annál inkább megkedveltem (deja-vu :D).
Viszont nagyon csalódtam benne, miután meghalt a legjobb barátja. Teljesen kifordult magából. Akkor Allie szimpibb volt (ami nagy szó nálam).

Sejtettem, hogy lesz egy szakítós-rész is. (A korábi Off-Campus kötetekből kifolyólag)
És sajnos itt lett igaza Allie apjának.
Ez miatt nem Dean a kedvenc Off-Campusos pasim.
(Még mindig őrlődök Logan és Garrett között :D)

Összességében 5*, mert hozta a várt színvonalat.
És a végén az a fordulat... hűha :D Alig várom már a következő, és egyben utolsó kötetét a sorozatnak.  :)

Colleen Hoover és Tarryn Fisher - Soha, de soha 3.

Colleen Hoover és Tarryn Fisher - Soha, de soha 2. (never never)

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

A könyv fülszövege: 

"Tudod, ki voltál valaha és ki akarsz lenni a jövőben?

Silas Nash és Charlize Wynwood kénytelen elmélyedni a múltban, hogy megoldják saját rejtélyeiket. Versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a szükséges válaszokat, mielőtt mindent elveszítenek.

Vajon vissza tudják szerezni, ami egyszer már az övék volt? Visszakaphatják-e a régi énjüket?"



Személyes vélemény: 

És íme, megkaptuk az utolsó 48 órát (+ a 48 óra után pár perc, no meg az  epilógus :D).
De csak szépen sorjában...

Nagyon-nagyon vártam, hogy megjelenjen a könyv. Kíváncsi voltam, hogy az előbb felsorolt teóriák közül igaznak bizonyul-e valamelyik. 
(1. Valami mentális betegség, pl. Alzheimer-kór2. Valami erős stressz vagy lelki gond. Valami, amin nem tudják túltenni magukat, és az agyuk úgy próbálja helyretenni a dolgot, hogy törli az emlékeiket.

3. Valamiféle átok -> Gondolok itt a Rák nevezetű lányra. (Lehet, hogy ő egy szektás, és megátkozta Charlie-ékat, amiért kigúnyolták őt, vagy valamit vétettek ellene korábban)
+1. Valami szer/gyógyszer hatása alatt vannak)
Mint kiderült, egyik sem talált. A megfejtésre Silas jött rá, mégpedig arra, hogy lelkitársak, és amikor szakítottak a "sorssal szórakoztak".
Ezt pedig abból következtette ki, hogy az előző 48 órában beleszeretett Charlie-ba, és a memória törlés előtt rá gondolt, hogy nem akarja elfelejteni.

"- Mi van akkor, ha nekünk muszáj együtt lennünk? És az, hogy ezzel szembeszálltunk, valamiféle... nem is tudom... hasadást okozott. "

A következő órákban Silas megpróbálja elérni Charlienál, hogy megint belé szeressen, ezért mindenféle őrült dolgot kitalál.

Mint azt sejteni lehetett, ez egy happy end-es könyv. Így sikerül megtörniük az átkot. :)

A könyv elolvasása végén úgy éreztem, hogy sok kérdésemre választ kaptam. Ám mégis, mintha valami hiányozna.
Nem épp erre a teóriára számítottam. Ettől olyan mese-szerű lett az egész.

Sajnos Charliet az egyik könyvben sem tudtam megszeretni. Számomra olyan unszimpatikus egy karaktere van szegénynek, ez a morcos-nehezen bízom meg másokban- önfejű stílus nekem nem jön be. Viszont Silast imádtam, már az első könyvtől kezdve. Minden tiszteletem az övé, hogy képes elviselni Charliet, és még szereti is :D 

Az írónők sajnos nem tértek ki a történet végén arra, hogy
- Charlie apja valóban a börtönben maradt-e még hosszú évekig
- a Rák megtudta-e, hogy Charlie apja az ő apja is, tehát van két féltesója
- Landon és Janette összejöttek-e
- Charlie anyja össze tudta-e szedni magát, és elvonóra ment az alkoholos italok miatt


Összességében a könyv tetszett, csak kissé hiányérzetet hagyott maga után bennem.