Julianne Donaldson - Edenbrooke

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege: 

"Marianne ​Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba."

Személyes vélemény:

Már a könyv 2/3-ánál tudtam, hogy új kedvenc könyvet avattam fel. 

Alig vártam, hogy újabb és újabb oldalakat olvashassak, melyekben Philip és Marianne beszélget. Annyira imádtam, ahogy viccelődtek egymással. Olykor hangosan felnevettem, máskor csak félhangosan kuncogtam, olyankor a környezetem furcsán nézett rám, hogy mi olyan vicces egy könyvben.
Egyszerűen annyira jól visszaadja azt a szerelmi kapcsolatot, ahol a két fél nem csak szerelmes, hanem a kettejük kapcsolata barátságon és az egymás iránt érzett tiszteleten és figyelmességen alapul. (Vagyis a számomra tökéletes szerelmet szimbolizálja.) Ezért imádom annyira. Mert reális ábrázolást mutat.

Marianne karaktere majdnem tökéletes. Szókimondó, bolondos, szereti a művészetet, a természetet. Tiszteli az embereket, szereti a családját. És végtelenül becsületes. Nem érdekli a vagyon, meg a hozományok, épp csak megélhetés szinten.
Viszont van egy rossz tulajdonsága: túlzottan is önzetlen. Az önzetlenség egy bizonyos szintig jó. De egy idő után az a hatása, hogy az ember teljesen elnyomja a saját vágyát, és az akaratát. És enged a másiknak. Aztán pedig boldogtalan lesz.
Ebből a szempontból nem értettem Marianne-t. Ha tudta, hogy szereti Philipet, és a férfi számára sem volt ő közömbös, akkor miért hagyta, hogy a testvére flörtölgessen vele? Vagy legalább a saját testvérének elmondhatta volna az érzéseit. Ilyen szempontból elgondolkoztam, hogy akkor már nem is minősül teljesen őszintének? Vagy ez az önzetlenség magas foka lenne?
Mindenesetre beláthatta, hogy hiba volt. (Rövidebb lett volna a könyv, ha őszinte az elején Cecilyvel :D).

Ami Cecilyt illeti: nagyon nem volt szimpatikus. Már az olyan történetleírásoknál, hogy tökéletesen bevonult a bálterembe, megrebegtette a szempilláit, elbűvölő mosolyt villantott... Jajj. :D Elfogott a rossz érzés. És nem csak itt. Hanem, amikor elkérte Meget, a versenylót (Ami Marianne.é!), hogy Philippel lovagolhasson... Borzasztó. Ha nekem olyan testvérem lenne, mint Cecily, kerülném, mint a pestist.

De szerencsére nem végig Cecilyről meg a fondorlatosságairól szólt a könyv. Nem ezen volt a hangsúly, hanem Philip-en és Marianne-n. Így számomra nagyon jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást, és sok romantikus pillanatot jelentett a könyv. 

Összehasonlításképp a Blackmoore-al:
- a főszereplőnő szimpatikusabb volt (Marianne)
- a történet vidámabb hangulatú volt, tele nevetéssel és viccelődéssel
- a kastély is jobban tetszett (Edenbrooke)
- a főhős is egy fokkal jobb volt :) (Philip)

Szóval ha választani kell, hogy Edenbrooke vagy Blackmoore, akkor Edenbrooke :)