Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Philip Wyndham sohasem irigyelte a bátyját, Edenbrooke leendő örökösét. Inkább lenne a maga szerencséjének a kovácsa, mint hogy a cím és a rang szabta korlátok között éljen. De amikor a bátyja váratlanul meghal, Philip élete is fenekestül felfordul, mivel a körülmények azt követelik tőle, hogy feladja addigi életét. Philip felölti új szerepét, és London legkörülrajongottabb agglegényeként felváltva vergődik a berzenkedés, az unalom és a düh fogságában. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, mert egy este a sors egy fogadóba vezeti, ahol hősünk megismeri a páratlan Marianne Daventryt."

Személyes vélemény:

Amint elolvastam az Edenbrooke-t, tudtam, hogy muszáj elolvasnom ezt a könyvet is. :DAmint a kezembe vettem, szomorúan tapasztaltam, hogy milyen rövidke. Alig 70 oldalas kis kincs ez. 


Az első 40 oldalon megismerhetjük Philip múltját: hogy szolgált Spanyolországban, a seregben. Hogy amikor jött a levél, hogy meghalt a bátyja, és ő örökli a vagyont, tehernek fogja fel. Egy olyan tehernek, ahol felelősséggel tartozik a családjáért, és a vagyonért. Úgy érezte, hogy ezzel véget ért a karrierje a seregnél, és oda a függetlensége. 

Aztán az ezt következő időszakot mutatja be, hogy nagyon sok jómódú fiatal hölgy társaságába keveredik (vagyis viszi az anyja főként), de egyik iránt sem mutat érdeklődést, sőt, mindegyik hölgy idegesíti. Mondjuk elég vicces volt olvasni a monológját, hogy ez milyen sótlan, az milyen fárasztó, amaz milyen jellegtelen... :D

A vége az lett, hogy semminek sem tudott örülni. Érezte, hogy nyomja a vállát az elvárás és a felelősség súlya, melyet már nem bírt cipelni.

Majd elszökött otthonról, de egy szerencsés balesetnek köszönhetően abban a fogadóban kötött ki, ahol megismerte Marianne-t. :)
Mikor vele találkozott, és nem segített neki, akkor jött rá, hogy teljesen megváltozott. Olyan lett, mint az elhunyt bátyja: "pökhendi és önző".

Utána újra át lehetett élni a megismerkedésüket, Philip szemszögéből. Annyira megható, és szórakoztató volt. (A kis tehenes résznél nevettem a legjobban :D)Nagyon jó volt újraolvasni ezt az ominózus, meghatározó jelenetet.


Összességében imádtam ezt a rövidke kis könyvet. Örülök, hogy megismerhettem Philip gondolatait, belső vívódását, és a démonjait. Így már jobban megértem őt.



Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid ez a könyvecske :( Szívesen olvastam volna még tovább, akár az egész Edenbrooke sztorit Philip szemszögéből.

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege: 

"Marianne ​Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba."

Személyes vélemény:

Már a könyv 2/3-ánál tudtam, hogy új kedvenc könyvet avattam fel. 

Alig vártam, hogy újabb és újabb oldalakat olvashassak, melyekben Philip és Marianne beszélget. Annyira imádtam, ahogy viccelődtek egymással. Olykor hangosan felnevettem, máskor csak félhangosan kuncogtam, olyankor a környezetem furcsán nézett rám, hogy mi olyan vicces egy könyvben.
Egyszerűen annyira jól visszaadja azt a szerelmi kapcsolatot, ahol a két fél nem csak szerelmes, hanem a kettejük kapcsolata barátságon és az egymás iránt érzett tiszteleten és figyelmességen alapul. (Vagyis a számomra tökéletes szerelmet szimbolizálja.) Ezért imádom annyira. Mert reális ábrázolást mutat.

Marianne karaktere majdnem tökéletes. Szókimondó, bolondos, szereti a művészetet, a természetet. Tiszteli az embereket, szereti a családját. És végtelenül becsületes. Nem érdekli a vagyon, meg a hozományok, épp csak megélhetés szinten.
Viszont van egy rossz tulajdonsága: túlzottan is önzetlen. Az önzetlenség egy bizonyos szintig jó. De egy idő után az a hatása, hogy az ember teljesen elnyomja a saját vágyát, és az akaratát. És enged a másiknak. Aztán pedig boldogtalan lesz.
Ebből a szempontból nem értettem Marianne-t. Ha tudta, hogy szereti Philipet, és a férfi számára sem volt ő közömbös, akkor miért hagyta, hogy a testvére flörtölgessen vele? Vagy legalább a saját testvérének elmondhatta volna az érzéseit. Ilyen szempontból elgondolkoztam, hogy akkor már nem is minősül teljesen őszintének? Vagy ez az önzetlenség magas foka lenne?
Mindenesetre beláthatta, hogy hiba volt. (Rövidebb lett volna a könyv, ha őszinte az elején Cecilyvel :D).

Ami Cecilyt illeti: nagyon nem volt szimpatikus. Már az olyan történetleírásoknál, hogy tökéletesen bevonult a bálterembe, megrebegtette a szempilláit, elbűvölő mosolyt villantott... Jajj. :D Elfogott a rossz érzés. És nem csak itt. Hanem, amikor elkérte Meget, a versenylót (Ami Marianne.é!), hogy Philippel lovagolhasson... Borzasztó. Ha nekem olyan testvérem lenne, mint Cecily, kerülném, mint a pestist.

De szerencsére nem végig Cecilyről meg a fondorlatosságairól szólt a könyv. Nem ezen volt a hangsúly, hanem Philip-en és Marianne-n. Így számomra nagyon jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást, és sok romantikus pillanatot jelentett a könyv. 

Összehasonlításképp a Blackmoore-al:
- a főszereplőnő szimpatikusabb volt (Marianne)
- a történet vidámabb hangulatú volt, tele nevetéssel és viccelődéssel
- a kastély is jobban tetszett (Edenbrooke)
- a főhős is egy fokkal jobb volt :) (Philip)

Szóval ha választani kell, hogy Edenbrooke vagy Blackmoore, akkor Edenbrooke :)

Julianne Donaldson - Blackmoore

Julianne Donaldson - Blackmoore

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Kate ​Worthington jól tudja, hogy soha nem mehet feleségül kiszemeltjéhez, ezért elhatározza, Indiába utazik, hogy megzabolázza nyughatatlan lelkét, és megszabaduljon kellemetlen családjától. Kotnyeles édesanyjának azonban más tervei vannak. Az asszony alkut köt Kate-tel: elutazhat Indiába, de csak akkor, ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mond. 

Kate, hogy teljesítse a megállapodást, az impozáns Blackmoore-i kastélyba utazik, és kedves gyerekkori pajtásához, Henry Delafieldhez fordul segítségért. 

Ám ha szívügyekről van szó, nincs helye alkudozásnak, és a legalaposabb tervek is dugába dőlhetnek. A zord, szeles észak-angliai partvidéken Kate végül kénytelen szembenézni az igazsággal, amit még saját maga előtt is titkolt. 

Lehet, hogy éppen az a házassági ajánlat szabadítja meg a szenvedéseitől, amit feltett szándéka elutasítani? 

Az 1820-as években játszódó Blackmoore igazi romantikus regény, egy fiatal nő magával ragadó története, aki komoly áldozatok árán tanulja meg, hogy a szívére kell hallgatnia."

Személyes vélemény: 

Számomra nagyon döcögősen indult a könyv olvasása. Bevallom, eleinte untam, és pár napra félre is tettem a könyvet. Gondoltam, hogy ebben nincs számomra semmi értékes, és az Edenbrooke olvasása után ez a kötet nem lesz olyan jó.
Így utólag belegondolva inkább azt mondanám, hogy másképpen jó. :)

Míg az Edenbrooke-nál kiszámítható volt a szerelmi szál, itt sokáig csak sejteni lehetett, hogy ki lesz a nagy Ő a főhősnő számára.
(Zárójelesen hozzáteszem, hogy nekem szimpibb volt Marianne az Edenbrooke-ból, mint Kate a Blackmoore-ból. De csak egy kicsivel. :D)

A történetleírást az írónő elég rafináltan oldotta meg: általában a jelenben maradtunk, de időről-időre Kate visszaemlékezett a múltra. Volt, hogy Henry-vel való beszélgetés közben, de volt, hogy magányosan elmerült az emlékeiben.
Az írónő lassan csöpögtette az információkat az olvasónak. Így a történet első részében lehetett tudni, hogy a múltban történt néhány jelentősebb esemény, aminek a hatására a főhősnő bizonyos döntésekre jutott (nem megy férjhez, elköltözik Indiába), de csak a kötet végén derült ki, hogy valójában miért.
Amikor kiderültek ezek a miértek, én megsajnáltam Kate-t. Igazán nehéz lehetett abban az időben, ha az ember családjának akár csak az egyik tagja is botrányba keveredett, akkor már az egész családot leírta a társadalom, és bizonyos szempontból kirekesztették őket. Kate nem tehetett róla, hogy az anyja is, és a nővére is botrány-kereső, önző, és becstelen. Ily módon Kate a körülmények áldozata volt. Nem csoda, hogy menekülni akart minél messzebbre a családjától, a kötelezettségek és a felelősség elől. A szülei elhidegültsége miatt megfelelő családi mintát sem látott, és amikor ráeszmélt, hogy szerelmes, akkor félt a saját érzéseitől, hogy esetleg ők is ugyanarra a sorsra jutnak, mint a szülei. 

Kate karaktere egészen jó, tudtam vele azonosulni. Átéreztem a fájdalmát, megértettem a problémáit. Megértettem, hogy kétségek gyötrik.
Egyrészt Henry miatt. Hogy csak az alkujuk miatt mondott olyan gyönyörű dolgokat neki, vagy ezek a valódi érzései?
Másrészt amiket fent említettem, a családja miatt.

És, mivel a 1,5 évvel ezelőtti bálon hallotta, hogy megváltoztatta Henry anyja a végrendeletet, miszerint, ha Henry mást vesz feleségül, mint a kiválasztott Miss St.Claire-t, akkor nem kap semmit sem az örökségből.

Ezért Kate magában arra a döntésre jutott, hogy Henrynek jobb, ha megmarad a vagyona, eltaszítja magától érzelmileg, és Indiába költözik.

Amikor erre a felismerésre jutottam (itt ért be az utolsó csöpögtetett múltbéli információ), akkor kicsit haragudtam Kate-re. Mert miért dönti el magában, hogy a másiknak mi lenne a jó? Miért nem tudta volna még akkor 1,5 évvel ezelőtt a bál után elmondani Henrynek, hogy miket tudott meg. Esélyt sem adott a fiúnak, hogy meghozza a saját döntését.

Viszont a felolvasott versek, a zongora leírások, a részletes érzelmi megnyilvánulások gyönyörűek voltak. Az írónő csodálatosan bánik a szavakkal.

Összegezve szívfacsaróan gyönyörű volt a könyv. Egy (majdnem) beteljesületlen szerelem történetét meséli el, de olyan szépen, hogy az olvasó teljesen beleveszik, és a végén ő is örömkönnyeket hullajt a végén.

u.i.: Az epilógus egy nagyon nagy függővég! Konkrétan az olvasó fantáziájára bízzák a befejezés végkimenetelét.
Mivel arról szól ez a röpke egy oldal, hogy 5 évvel később hárman hajóznak (Kate, Henry, és a gyerekük, Olivia), közelednek Blackmoore-hoz (ezt a tájleírásból lehetett leszűrni, nem írták le konkrétan), és ki lett mondva, hogy ez az otthonuk.
Na most a lehetséges végkimenetel, ami a legreálisabb számomra, hogy visszamennek Blackmoore-ba, és Henry visszaköveteli Blackmoore-t, vagy legalábbis hogy megváltoztatja a nagyapja végrendeletét.