Elle Kennedy - The goal - A cél

Elle Kennedy - The goal - A cél

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

A könyv fülszövege:

"A ​lány mindig eléri a célját…

A végzős Sabrina James már látja maga előtt az egész jövőjét: lediplomázik a Briaren, brillíroz a Harvard jogi karán, aztán szerez egy jól fizető állást valami menő cégnél. Szeretne kilépni nyomorúságos múltja árnyékából, ezért sem ideje, sem energiája nincs egy jóképű hokisra, aki hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. John Tuckerrel csupán egyetlen tüzes – ám meglepően gyengédre sikerült – éjszakát tervez, de néha egy éjszaka is elég, hogy az ember élete fenekestül felforduljon.

De a játék egyre bonyolódik.

Tucker hisz a csapatjátékban, meggyőződése, hogy az legalább olyan fontos, mint az egyéni teljesítmény. A jégen nem keresi a reflektorfényt, de amikor huszonkét évesen apa lesz, nem hajlandó a háttérben maradni. Már csak azért sem, mert a leendő anya gyönyörű, okos és hihetetlenül izgalmas. A gond csak az, hogy Sabrina James nem adja könnyen a szívét, és a lobbanékony, barna szépség túl makacs, hogy segítséget fogadjon el. Ha Tucker meg akarja szerezni álmai nőjét, meg kell győznie, hogy bizonyos célokat csak együtt érhetnek el."

Személyes vélemény:

A könyvsorozat első 3 kötete alapján elég magasra tettem a lécet, már ami ennek a könyvnek az elvárását illeti. Úgy érzem, hogy az előző kötetek jobbak voltak, mint ez. 

A sorozat előző részeiben is voltak olyan elemek, melyek kissé negatívvá/nyomasztóvá tették a hangulatot. De ez a könyv szinte végig átjárta ezt a negatív érzést, és ezért amikor olvastam a könyvet, végig rossz érzés kerített a hatalmába. Ezért vontam le egy fél csillagot. 

A korábbi kötetben céloztak Sabrinára, így a könyv elolvasása előtt már volt némi véleményem róla. Mivel Dean ismerte, ezért az ő gondolatai alapján alakult ki bennem a kezdetleges vélemény Sabrináról, ami kb. megegyezik a Dean által lefestett véleménnyel. 

Hát mit ne mondjak, tévedtem :D

Sabrina egyáltalán nem beképzelt, és elkényeztetett, ahogy Dean utalt rá. Nagyon is megdolgozott azért, hogy eljusson oda, ahol van. És a továbbiakban, amikor kiderült, hogy terhes, akkor sem adta fel az álmait. Ezt csodálom Sabrinában, hogy nem omlott össze a sok problémától/nehézségtől az életében, hanem erőt vett magán, és csinálta a dolgait. Gyereket nevelt, bejárt az órákra, készült a vizsgákra, közben intézte a magánéleti dolgait, stb. 

Tehát összességében elég nagy nyomás nehezedett rá. Kezdve attól, hogy nem alakult ki benne egy szülői mintázat (mivel a szülei elhagyták őt), ezért nehéz volt megtanulnia kötődnie az emberekhez. Aztán ott volt a talpig bunkó nevelőapja. No meg Tucker anyja se volt piskóta a szúrkálódásaival. Szegény Sabrina nem csoda, ha ilyen zárkózott lett.

Ami Tuckert illeti: egy szóval: imádtam! :) Egy igazi jó pasi: megbízható, kedves, nem tiszteletlen, megvédi a szerelmét, kitart az elképzelései mellett. De főként: elfogadta, hogy Sabrina eleinte "csak" keveset tud neki adni érzelmileg, és nem nyomult rá, hanem szépen kivárt, és reménykedett. És azon dolgozott, hogy mindent megadjon Sabrinának. 

Szóval a főszereplő pasi telitalálat, a főszereplő csajban nagy lelkierő van, csak a történet szomorkás egy kissé. 

Jay Asher - What light – Micsoda fény!

Jay Asher -  What light – Micsoda fény!

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

A könyv fülszövege:

"A ​szerelem mindent legyőz?

Sierra szeretné megérteni. Caleb szeretné jóvátenni.

Együtt rátalálhatnának az igaz szerelemre – ha elég bátrak ahhoz, hogy elfogadják, ami történt.

Keserédes történet az első szerelemről, a megbocsátás erejéről és a második esélyekről. Arról, hogyan lásd meg a másik valódi személyiségét. Sierra csak átmenetileg lakik a városban: a családjával minden évben eltöltenek itt egy rövid időszakot. Ez idő alatt a lány megpróbál érzelmileg távol maradni a fiúktól – Caleb pedig épp azon dolgozik, hogy megbocsásson önmagának, miután egy szörnyű tettet vitt véghez. A fiú szerint: mindenkinek lehet néha rossz napja. De csak akkor kezd el hinni ebben igazán, miután megismerte Sierrát."

Személyes vélemény:

Azt hiszem ez az első karácsonyi témájú könyv amit elolvastam. Azt kell hogy mondjam, hogy nagyon-nagyon tetszett :) A könyv olvasása közben teljesen átjárt a karácsonyi hangulat, és a karácsony előtti várakozós-időszak, amikor számoljuk vissza az időt karácsonyig. Viszont egy kicsit „keserédes” volt ez a várakozás az utolsó pár napban, mivel annál közelebb kerültünk Sierra elköltözéséhez.

Caleb titkát illetően először meglepődtem, aztán végül arra jutottam, hogy valószínűleg én is így viselkedtem volna Sierra helyében. Hiszen nem szabad elítélni valakit amiatt, mert egyszer hibázott, hanem meg kell tudni bocsátani, mert hinnünk kell benne, hogy az emberek változnak. És így volt ez Caleb esetében is.

Egyszerűen imádtam ezt a könyvet. Amit hiányolok, az egy epilógus fejezet, amiben betekintést nyerhetünk a jövő évek egyikébe, hogy ez a távkapcsolat valóban működőképes-e kettőjük között (De a történet pozitívum, vagyis inkább reménykedő hangulatát tekintve szerintem igen a válasz :) )

Kedvenc idézetem: "– Köszönöm, Sierra!

(…)
– És hogy pár hét alatt ennyi boldogságot adtál. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.
Felém hajol és ismét megcsókol. Úgy érzem, elolvadok ennyi érzéstől. A füléhez hajolok, és a fülébe súgom:
– Én sem voltam még ilyen boldog.
Miközben öleljük egymást, érzem, hogy dobog a szíve."

Colleen Hoover Ugly ​Love – Csúf szerelem

Colleen Hoover -  Ugly ​Love – Csúf szerelem

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

  

A könyv fülszövege:

"Ha meg akarod szegni a szabályokat, készülj fel rá, hogy összetörik a szíved. 

Amikor Tate Collins találkozik Miles Archer pilótával, tudja, hogy ez nem szerelem első látásra, sőt, még barátságnak is kevés. Az egyetlen, ami összeköti őket, a tagadhatatlan, kölcsönös fizikai vonzalom. Amikor a vágyaik felszínre törnek, rájönnek, hogy tökéletes párt alkotnak. A férfi nem akar szerelmet, a nőnek pedig nincs ideje rá, így nem marad más, csak a szex. A kapcsolatuk meglepően jól működik, amíg Tate betartja Miles két szabályát: 

Ne kérdezz a múltról! 

Ne várj semmit a jövőtől! 

Eleinte úgy tűnik, tudják kezelni a helyzetet, de aztán gyorsan ráébrednek, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint hitték. A szív érzelmekkel telik meg. Az ígéretet megszegik. A szabályok összekuszálódnak. A szerelem csúf fordulatot vesz. "

Személyes vélemény:

Ahogy Colleen Hoover-től megszokhattuk, nem épp könnyű témákról ír. Olyan történeteket mesél el, amik nem egyszerűen szívbemarkolóan fájdalmasak, hanem összetöri a szívünket, egészen kicsi darabokra, majd a kicsi darabokat összeragasztja egy bizonyos húzóerővel, ami nem más, mint a remény és a szeretet.
Nem volt ez másképp sem ezzel a kötettel.

Eleinte a borítót nem tudtam "hova tenni". Azt lehet látni, hogy vízre utalnak, de nem értettem, hogy  pontosan mire gondolhatnak, aminek köze lehet a történethez.
Egészen a 270.oldalig. Amikor ugyanis megtörténik a tragédia (spoiler!), hogy belezuhan az autójuk a tóba, és szegény Clayton az életét veszti.  :(
Ez, hogy a szülők elveszítik a gyereküket, ez felfoghatatlanul fájdalmas, és egy nagyon nehéz téma.
De Colleen Hoovernek sikerült átadni ezeket az érzéseket.
Egyszer felemelt a boldog dolgokkal, majd lehúzott a szomorúakkal. Majd megint felemelt egy kicsit, a reménnyel.
Végére pedig happy end lett, de nem az a nagyon boldog happy end. Hanem az a realisztikus, ami egy ilyen tragédia után történhet az emberrel.

Számomra egy dologból volt indokolatlanul sok:

Oh, Rachel, Rachel.
Mennyire szeretlek.
Rachel.
Mennyire imádlak.
Rachel.
Te vagy a mindenem.

Nem pont ugyanez, de kb. ilyenek fordultak elő. És ebből minden második fejezetből kapunk egy gyönyörűséget.
Ami eleinte nem volt annyira zavaró. Olyan szempontból igen, hogy nem Rachel volt a főszereplő, hanem Tate. (És mellékesen, én nem is tudtam megkedvelni Rachelt..)
De amikor már tényleg minden második fejezetben szinte minden oldalon ilyenek voltak, az már egy kicsit túl sok volt - nekem legalábbis.
Értem én, hogy az írónő vissza akarta adni, hogy Miles mennyire nagyon szerelmes Rachelbe. És hogy ez a nagy szerelem, nagy boldogság hogyan tud fájdalmassá válni.
De akkor sem tetszett ez a része.

Annyira nagyon Miles karakterét sem tudtam megszeretni. Megértettem utólag, hogy miért viselkedik ilyen elutasítóan általánosságban, de akkor sem lett a szívem csücske.

Viszont Tate, Corbin és a kapitány nagyon szimpatikusak voltak.
(Na jó, egy kicsit Miles is. De csak egy kicsit :) )

Összességében kaptunk egy nagyon megrázó történetet, aminek a végén meghatódottan tudtunk mosolyogni.
(Azt hiszem egy ideig nem olvasok Colleen Hoover-től, mert hozzá erős idegrendszer kell, és nem kicsi összeszedettség, hogy az ember tudjon írni a könyvéről kritikát :D)

Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Philip Wyndham sohasem irigyelte a bátyját, Edenbrooke leendő örökösét. Inkább lenne a maga szerencséjének a kovácsa, mint hogy a cím és a rang szabta korlátok között éljen. De amikor a bátyja váratlanul meghal, Philip élete is fenekestül felfordul, mivel a körülmények azt követelik tőle, hogy feladja addigi életét. Philip felölti új szerepét, és London legkörülrajongottabb agglegényeként felváltva vergődik a berzenkedés, az unalom és a düh fogságában. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, mert egy este a sors egy fogadóba vezeti, ahol hősünk megismeri a páratlan Marianne Daventryt."

Személyes vélemény:

Amint elolvastam az Edenbrooke-t, tudtam, hogy muszáj elolvasnom ezt a könyvet is. :DAmint a kezembe vettem, szomorúan tapasztaltam, hogy milyen rövidke. Alig 70 oldalas kis kincs ez. 


Az első 40 oldalon megismerhetjük Philip múltját: hogy szolgált Spanyolországban, a seregben. Hogy amikor jött a levél, hogy meghalt a bátyja, és ő örökli a vagyont, tehernek fogja fel. Egy olyan tehernek, ahol felelősséggel tartozik a családjáért, és a vagyonért. Úgy érezte, hogy ezzel véget ért a karrierje a seregnél, és oda a függetlensége. 

Aztán az ezt következő időszakot mutatja be, hogy nagyon sok jómódú fiatal hölgy társaságába keveredik (vagyis viszi az anyja főként), de egyik iránt sem mutat érdeklődést, sőt, mindegyik hölgy idegesíti. Mondjuk elég vicces volt olvasni a monológját, hogy ez milyen sótlan, az milyen fárasztó, amaz milyen jellegtelen... :D

A vége az lett, hogy semminek sem tudott örülni. Érezte, hogy nyomja a vállát az elvárás és a felelősség súlya, melyet már nem bírt cipelni.

Majd elszökött otthonról, de egy szerencsés balesetnek köszönhetően abban a fogadóban kötött ki, ahol megismerte Marianne-t. :)
Mikor vele találkozott, és nem segített neki, akkor jött rá, hogy teljesen megváltozott. Olyan lett, mint az elhunyt bátyja: "pökhendi és önző".

Utána újra át lehetett élni a megismerkedésüket, Philip szemszögéből. Annyira megható, és szórakoztató volt. (A kis tehenes résznél nevettem a legjobban :D)Nagyon jó volt újraolvasni ezt az ominózus, meghatározó jelenetet.


Összességében imádtam ezt a rövidke kis könyvet. Örülök, hogy megismerhettem Philip gondolatait, belső vívódását, és a démonjait. Így már jobban megértem őt.



Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid ez a könyvecske :( Szívesen olvastam volna még tovább, akár az egész Edenbrooke sztorit Philip szemszögéből.

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege: 

"Marianne ​Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba."

Személyes vélemény:

Már a könyv 2/3-ánál tudtam, hogy új kedvenc könyvet avattam fel. 

Alig vártam, hogy újabb és újabb oldalakat olvashassak, melyekben Philip és Marianne beszélget. Annyira imádtam, ahogy viccelődtek egymással. Olykor hangosan felnevettem, máskor csak félhangosan kuncogtam, olyankor a környezetem furcsán nézett rám, hogy mi olyan vicces egy könyvben.
Egyszerűen annyira jól visszaadja azt a szerelmi kapcsolatot, ahol a két fél nem csak szerelmes, hanem a kettejük kapcsolata barátságon és az egymás iránt érzett tiszteleten és figyelmességen alapul. (Vagyis a számomra tökéletes szerelmet szimbolizálja.) Ezért imádom annyira. Mert reális ábrázolást mutat.

Marianne karaktere majdnem tökéletes. Szókimondó, bolondos, szereti a művészetet, a természetet. Tiszteli az embereket, szereti a családját. És végtelenül becsületes. Nem érdekli a vagyon, meg a hozományok, épp csak megélhetés szinten.
Viszont van egy rossz tulajdonsága: túlzottan is önzetlen. Az önzetlenség egy bizonyos szintig jó. De egy idő után az a hatása, hogy az ember teljesen elnyomja a saját vágyát, és az akaratát. És enged a másiknak. Aztán pedig boldogtalan lesz.
Ebből a szempontból nem értettem Marianne-t. Ha tudta, hogy szereti Philipet, és a férfi számára sem volt ő közömbös, akkor miért hagyta, hogy a testvére flörtölgessen vele? Vagy legalább a saját testvérének elmondhatta volna az érzéseit. Ilyen szempontból elgondolkoztam, hogy akkor már nem is minősül teljesen őszintének? Vagy ez az önzetlenség magas foka lenne?
Mindenesetre beláthatta, hogy hiba volt. (Rövidebb lett volna a könyv, ha őszinte az elején Cecilyvel :D).

Ami Cecilyt illeti: nagyon nem volt szimpatikus. Már az olyan történetleírásoknál, hogy tökéletesen bevonult a bálterembe, megrebegtette a szempilláit, elbűvölő mosolyt villantott... Jajj. :D Elfogott a rossz érzés. És nem csak itt. Hanem, amikor elkérte Meget, a versenylót (Ami Marianne.é!), hogy Philippel lovagolhasson... Borzasztó. Ha nekem olyan testvérem lenne, mint Cecily, kerülném, mint a pestist.

De szerencsére nem végig Cecilyről meg a fondorlatosságairól szólt a könyv. Nem ezen volt a hangsúly, hanem Philip-en és Marianne-n. Így számomra nagyon jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást, és sok romantikus pillanatot jelentett a könyv. 

Összehasonlításképp a Blackmoore-al:
- a főszereplőnő szimpatikusabb volt (Marianne)
- a történet vidámabb hangulatú volt, tele nevetéssel és viccelődéssel
- a kastély is jobban tetszett (Edenbrooke)
- a főhős is egy fokkal jobb volt :) (Philip)

Szóval ha választani kell, hogy Edenbrooke vagy Blackmoore, akkor Edenbrooke :)

Julianne Donaldson - Blackmoore

Julianne Donaldson - Blackmoore

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Kate ​Worthington jól tudja, hogy soha nem mehet feleségül kiszemeltjéhez, ezért elhatározza, Indiába utazik, hogy megzabolázza nyughatatlan lelkét, és megszabaduljon kellemetlen családjától. Kotnyeles édesanyjának azonban más tervei vannak. Az asszony alkut köt Kate-tel: elutazhat Indiába, de csak akkor, ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mond. 

Kate, hogy teljesítse a megállapodást, az impozáns Blackmoore-i kastélyba utazik, és kedves gyerekkori pajtásához, Henry Delafieldhez fordul segítségért. 

Ám ha szívügyekről van szó, nincs helye alkudozásnak, és a legalaposabb tervek is dugába dőlhetnek. A zord, szeles észak-angliai partvidéken Kate végül kénytelen szembenézni az igazsággal, amit még saját maga előtt is titkolt. 

Lehet, hogy éppen az a házassági ajánlat szabadítja meg a szenvedéseitől, amit feltett szándéka elutasítani? 

Az 1820-as években játszódó Blackmoore igazi romantikus regény, egy fiatal nő magával ragadó története, aki komoly áldozatok árán tanulja meg, hogy a szívére kell hallgatnia."

Személyes vélemény: 

Számomra nagyon döcögősen indult a könyv olvasása. Bevallom, eleinte untam, és pár napra félre is tettem a könyvet. Gondoltam, hogy ebben nincs számomra semmi értékes, és az Edenbrooke olvasása után ez a kötet nem lesz olyan jó.
Így utólag belegondolva inkább azt mondanám, hogy másképpen jó. :)

Míg az Edenbrooke-nál kiszámítható volt a szerelmi szál, itt sokáig csak sejteni lehetett, hogy ki lesz a nagy Ő a főhősnő számára.
(Zárójelesen hozzáteszem, hogy nekem szimpibb volt Marianne az Edenbrooke-ból, mint Kate a Blackmoore-ból. De csak egy kicsivel. :D)

A történetleírást az írónő elég rafináltan oldotta meg: általában a jelenben maradtunk, de időről-időre Kate visszaemlékezett a múltra. Volt, hogy Henry-vel való beszélgetés közben, de volt, hogy magányosan elmerült az emlékeiben.
Az írónő lassan csöpögtette az információkat az olvasónak. Így a történet első részében lehetett tudni, hogy a múltban történt néhány jelentősebb esemény, aminek a hatására a főhősnő bizonyos döntésekre jutott (nem megy férjhez, elköltözik Indiába), de csak a kötet végén derült ki, hogy valójában miért.
Amikor kiderültek ezek a miértek, én megsajnáltam Kate-t. Igazán nehéz lehetett abban az időben, ha az ember családjának akár csak az egyik tagja is botrányba keveredett, akkor már az egész családot leírta a társadalom, és bizonyos szempontból kirekesztették őket. Kate nem tehetett róla, hogy az anyja is, és a nővére is botrány-kereső, önző, és becstelen. Ily módon Kate a körülmények áldozata volt. Nem csoda, hogy menekülni akart minél messzebbre a családjától, a kötelezettségek és a felelősség elől. A szülei elhidegültsége miatt megfelelő családi mintát sem látott, és amikor ráeszmélt, hogy szerelmes, akkor félt a saját érzéseitől, hogy esetleg ők is ugyanarra a sorsra jutnak, mint a szülei. 

Kate karaktere egészen jó, tudtam vele azonosulni. Átéreztem a fájdalmát, megértettem a problémáit. Megértettem, hogy kétségek gyötrik.
Egyrészt Henry miatt. Hogy csak az alkujuk miatt mondott olyan gyönyörű dolgokat neki, vagy ezek a valódi érzései?
Másrészt amiket fent említettem, a családja miatt.

És, mivel a 1,5 évvel ezelőtti bálon hallotta, hogy megváltoztatta Henry anyja a végrendeletet, miszerint, ha Henry mást vesz feleségül, mint a kiválasztott Miss St.Claire-t, akkor nem kap semmit sem az örökségből.

Ezért Kate magában arra a döntésre jutott, hogy Henrynek jobb, ha megmarad a vagyona, eltaszítja magától érzelmileg, és Indiába költözik.

Amikor erre a felismerésre jutottam (itt ért be az utolsó csöpögtetett múltbéli információ), akkor kicsit haragudtam Kate-re. Mert miért dönti el magában, hogy a másiknak mi lenne a jó? Miért nem tudta volna még akkor 1,5 évvel ezelőtt a bál után elmondani Henrynek, hogy miket tudott meg. Esélyt sem adott a fiúnak, hogy meghozza a saját döntését.

Viszont a felolvasott versek, a zongora leírások, a részletes érzelmi megnyilvánulások gyönyörűek voltak. Az írónő csodálatosan bánik a szavakkal.

Összegezve szívfacsaróan gyönyörű volt a könyv. Egy (majdnem) beteljesületlen szerelem történetét meséli el, de olyan szépen, hogy az olvasó teljesen beleveszik, és a végén ő is örömkönnyeket hullajt a végén.

u.i.: Az epilógus egy nagyon nagy függővég! Konkrétan az olvasó fantáziájára bízzák a befejezés végkimenetelét.
Mivel arról szól ez a röpke egy oldal, hogy 5 évvel később hárman hajóznak (Kate, Henry, és a gyerekük, Olivia), közelednek Blackmoore-hoz (ezt a tájleírásból lehetett leszűrni, nem írták le konkrétan), és ki lett mondva, hogy ez az otthonuk.
Na most a lehetséges végkimenetel, ami a legreálisabb számomra, hogy visszamennek Blackmoore-ba, és Henry visszaköveteli Blackmoore-t, vagy legalábbis hogy megváltoztatja a nagyapja végrendeletét.

Josh Malerman - Madarak a dobozban

Josh Malerman - Madarak a dobozban
Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

A könyv fülszövege: 

"Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról."

Személyes vélemény: 
Először is: ez nem egy könnyű olvasmány. Nagyon-nagyon erős, tele olyan jelenetekkel, amik után az embernek rémálmai lehetnek.
Legalábbis nekem azok voltak - szó szerint.
Amíg olvastam a könyvet, annyira foglalkoztatott ez a dolog.
Josh Malerman egy rendkívül erős, és érdekes témájú könyvet írt, ami az emberi természet egyik alappillérére épül: mégpedig a kíváncsiságra. Rengeteg dologba az ember kíváncsiságból vág bele. A kíváncsiság hatalmas erő tud lenni. És ezt az író felismerte. Alkotott egy olyan világot, ahol az ismeretlen ott van az emberek szeme előtt, mégis, aki élni akar, az jobb, ha legyőzi azt a késztetést magában, hogy megpillantsa. Ami elég nehéz lehet.
Amíg olvastam a könyvet, minden ismerősömnek, akivel találkoztam, megemlítettem, hogy szerintük mi lehet az, amit ha az ember meglát, megőrül, és öngyilkosságot követ el.
Szerintem azért olyan elterjedt ez a könyv, mert az író egy olyan posztapokaliptikus világot teremtett, amibe, ha az olvasó belecsöppenne, akaratlanul is elgondolkozik, hogy döntene. Megszerezné az információt, hogy mi az a valami, amitől mindenki meghal, és ő is erre a sorsra jut, vagy élete végéig fúrná az oldalát a kíváncsiság, és sötétségben élne?

És most lássuk a spoilert.
Az a valami egy földönkívüli lény.
Vannak erre utaló mondatok, amikből ezt megtudhatjuk.

Volt pár történés, amiket összegezve közelebb kerülhetünk hozzá, hogy hogy is nézhetnek ki ezek a lények.

1) A kútnál amikor Felix vízet húzott fel, akkor az egyik pillanatban a kút mélyéről hallott némi zajt, pár pillanattal később pedig saját maga mellett, hogy két vizes láb megáll mellette.
-> Következtetés: a lény nagyon gyors, hangtalanul tud mászni vagy repülni, és nem lehet olyan nagy, ha átfért a kút tetején.

2) Amikor Malorie elvitte Felix kutyáját, hogy keressenek hangszórókat, és betértek egy bárba. Ott valószínűleg a kutya meglátta az egyik lényt, és elkezdett vonyítani, meg csapkodta magát mindenhova, vagyis megőrült. -> Következtetés: az állatokra is (vagyis legalábbis a kutyákra) ugyanolyan hatással vannak a lények, mint az emberekre.

3) A külsejük valami elképesztő lehet. Ahogy a 60.oldalon láthatjuk, amit a hajós férfi mond Malorienak. 
"- Mondok én magának még valamit - szólal meg hirtelen a férfi borzalmasan közelről. - Én láttam egyet.
(...)
- Nem olyan rondák, mint gondolná, miss."

A 236.oldalon szülés közben Olympia amikor meglátja az egyiket, az alábbi kijelenést teszi: 
"- Gyönyörű vagy - mondja mosolyogva. De ez a mosoly megtört, rángatózó. - Egyáltalán nem vagy rossz. Akarod látni a babámat?"
Tehát a lények nem lehetnek olyan rusnyák. Vagy legalábbis Olympia nem látta őket annak. 

4) Tom szerint a lények külsejében van valami felfoghatatlan.
" - Bármik legyenek is -  boncolgatja Tom -, az elménk képtelen felfogni őket. Olyasmi lehet, mint a végtelen. Valami, ami túl komplex ahhoz, hogy megértsük. Érted?"

5) A lények "hatása" nem szemtől-szembe is ugyanolyan.
George kipróbálta, hogy felállított egy videót az ablak elé 5 órán át, majd végignézte a felvételt. Ő is megőrült. Tehát már a lények puszta látványa nem feltétlenül közvetlenül is ugyanolyan halálos.

6) Továbbá egyszer sem volt példa arra, hogy valami hangot adtak volna ki. Nem beszéltek, nem kattogtak, csak a lépteik neszét lehetett érzékelni.

7) Nem feltétlenül ellenséges szándékúak a lények.
Nem bántottak senkit sem. Ők nem gyilkoltak, az emberek saját magukat ölték meg.
Ebből kifolyólag az is lehet, hogy békével jöttek...

Ennyi nyomot vélten felfedezni a könyvben.
Én egy közepes termetű, szürkés színű, két lábon járó teremtménynek képzelem el a lényeket. Talán szép nagy szemeik, és aranyos kis pofijuk lehet, vagy éppen a testük változó lehet. Egyszerre szép, és felfoghatatlan.
Mindenesetre remélem, hogy a későbbiek folyamán az író az egyik interjújában elárulja, hogy ő milyennek képzeli el a lényeket. :)