Julianne Donaldson - Blackmoore

Julianne Donaldson - Blackmoore

Vigyázat, erősen spoileres terület következik!

 

 

A könyv fülszövege:

"Kate ​Worthington jól tudja, hogy soha nem mehet feleségül kiszemeltjéhez, ezért elhatározza, Indiába utazik, hogy megzabolázza nyughatatlan lelkét, és megszabaduljon kellemetlen családjától. Kotnyeles édesanyjának azonban más tervei vannak. Az asszony alkut köt Kate-tel: elutazhat Indiába, de csak akkor, ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mond. 

Kate, hogy teljesítse a megállapodást, az impozáns Blackmoore-i kastélyba utazik, és kedves gyerekkori pajtásához, Henry Delafieldhez fordul segítségért. 

Ám ha szívügyekről van szó, nincs helye alkudozásnak, és a legalaposabb tervek is dugába dőlhetnek. A zord, szeles észak-angliai partvidéken Kate végül kénytelen szembenézni az igazsággal, amit még saját maga előtt is titkolt. 

Lehet, hogy éppen az a házassági ajánlat szabadítja meg a szenvedéseitől, amit feltett szándéka elutasítani? 

Az 1820-as években játszódó Blackmoore igazi romantikus regény, egy fiatal nő magával ragadó története, aki komoly áldozatok árán tanulja meg, hogy a szívére kell hallgatnia."

Személyes vélemény: 

Számomra nagyon döcögősen indult a könyv olvasása. Bevallom, eleinte untam, és pár napra félre is tettem a könyvet. Gondoltam, hogy ebben nincs számomra semmi értékes, és az Edenbrooke olvasása után ez a kötet nem lesz olyan jó.
Így utólag belegondolva inkább azt mondanám, hogy másképpen jó. :)

Míg az Edenbrooke-nál kiszámítható volt a szerelmi szál, itt sokáig csak sejteni lehetett, hogy ki lesz a nagy Ő a főhősnő számára.
(Zárójelesen hozzáteszem, hogy nekem szimpibb volt Marianne az Edenbrooke-ból, mint Kate a Blackmoore-ból. De csak egy kicsivel. :D)

A történetleírást az írónő elég rafináltan oldotta meg: általában a jelenben maradtunk, de időről-időre Kate visszaemlékezett a múltra. Volt, hogy Henry-vel való beszélgetés közben, de volt, hogy magányosan elmerült az emlékeiben.
Az írónő lassan csöpögtette az információkat az olvasónak. Így a történet első részében lehetett tudni, hogy a múltban történt néhány jelentősebb esemény, aminek a hatására a főhősnő bizonyos döntésekre jutott (nem megy férjhez, elköltözik Indiába), de csak a kötet végén derült ki, hogy valójában miért.
Amikor kiderültek ezek a miértek, én megsajnáltam Kate-t. Igazán nehéz lehetett abban az időben, ha az ember családjának akár csak az egyik tagja is botrányba keveredett, akkor már az egész családot leírta a társadalom, és bizonyos szempontból kirekesztették őket. Kate nem tehetett róla, hogy az anyja is, és a nővére is botrány-kereső, önző, és becstelen. Ily módon Kate a körülmények áldozata volt. Nem csoda, hogy menekülni akart minél messzebbre a családjától, a kötelezettségek és a felelősség elől. A szülei elhidegültsége miatt megfelelő családi mintát sem látott, és amikor ráeszmélt, hogy szerelmes, akkor félt a saját érzéseitől, hogy esetleg ők is ugyanarra a sorsra jutnak, mint a szülei. 

Kate karaktere egészen jó, tudtam vele azonosulni. Átéreztem a fájdalmát, megértettem a problémáit. Megértettem, hogy kétségek gyötrik.
Egyrészt Henry miatt. Hogy csak az alkujuk miatt mondott olyan gyönyörű dolgokat neki, vagy ezek a valódi érzései?
Másrészt amiket fent említettem, a családja miatt.

És, mivel a 1,5 évvel ezelőtti bálon hallotta, hogy megváltoztatta Henry anyja a végrendeletet, miszerint, ha Henry mást vesz feleségül, mint a kiválasztott Miss St.Claire-t, akkor nem kap semmit sem az örökségből.

Ezért Kate magában arra a döntésre jutott, hogy Henrynek jobb, ha megmarad a vagyona, eltaszítja magától érzelmileg, és Indiába költözik.

Amikor erre a felismerésre jutottam (itt ért be az utolsó csöpögtetett múltbéli információ), akkor kicsit haragudtam Kate-re. Mert miért dönti el magában, hogy a másiknak mi lenne a jó? Miért nem tudta volna még akkor 1,5 évvel ezelőtt a bál után elmondani Henrynek, hogy miket tudott meg. Esélyt sem adott a fiúnak, hogy meghozza a saját döntését.

Viszont a felolvasott versek, a zongora leírások, a részletes érzelmi megnyilvánulások gyönyörűek voltak. Az írónő csodálatosan bánik a szavakkal.

Összegezve szívfacsaróan gyönyörű volt a könyv. Egy (majdnem) beteljesületlen szerelem történetét meséli el, de olyan szépen, hogy az olvasó teljesen beleveszik, és a végén ő is örömkönnyeket hullajt a végén.

u.i.: Az epilógus egy nagyon nagy függővég! Konkrétan az olvasó fantáziájára bízzák a befejezés végkimenetelét.
Mivel arról szól ez a röpke egy oldal, hogy 5 évvel később hárman hajóznak (Kate, Henry, és a gyerekük, Olivia), közelednek Blackmoore-hoz (ezt a tájleírásból lehetett leszűrni, nem írták le konkrétan), és ki lett mondva, hogy ez az otthonuk.
Na most a lehetséges végkimenetel, ami a legreálisabb számomra, hogy visszamennek Blackmoore-ba, és Henry visszaköveteli Blackmoore-t, vagy legalábbis hogy megváltoztatja a nagyapja végrendeletét.