Colleen Hoover - Ugly Love – Csúf szerelem
Vigyázat, erősen spoileres terület következik!
A könyv fülszövege:
"Ha meg akarod szegni a szabályokat, készülj fel rá, hogy összetörik a szíved.
Amikor Tate Collins találkozik Miles Archer pilótával, tudja, hogy ez nem szerelem első látásra, sőt, még barátságnak is kevés. Az egyetlen, ami összeköti őket, a tagadhatatlan, kölcsönös fizikai vonzalom. Amikor a vágyaik felszínre törnek, rájönnek, hogy tökéletes párt alkotnak. A férfi nem akar szerelmet, a nőnek pedig nincs ideje rá, így nem marad más, csak a szex. A kapcsolatuk meglepően jól működik, amíg Tate betartja Miles két szabályát:
Ne kérdezz a múltról!
Ne várj semmit a jövőtől!
Eleinte úgy tűnik, tudják kezelni a helyzetet, de aztán gyorsan ráébrednek, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint hitték. A szív érzelmekkel telik meg. Az ígéretet megszegik. A szabályok összekuszálódnak. A szerelem csúf fordulatot vesz. "
Személyes vélemény:
Ahogy Colleen Hoover-től megszokhattuk, nem épp könnyű témákról ír. Olyan történeteket mesél el, amik nem egyszerűen szívbemarkolóan fájdalmasak, hanem összetöri a szívünket, egészen kicsi darabokra, majd a kicsi darabokat összeragasztja egy bizonyos húzóerővel, ami nem más, mint a remény és a szeretet.
Nem volt ez másképp sem ezzel a kötettel.
Eleinte a borítót nem tudtam "hova tenni". Azt lehet látni, hogy vízre utalnak, de nem értettem, hogy pontosan mire gondolhatnak, aminek köze lehet a történethez.
Egészen a 270.oldalig. Amikor ugyanis megtörténik a tragédia (spoiler!), hogy belezuhan az autójuk a tóba, és szegény Clayton az életét veszti. :(
Ez, hogy a szülők elveszítik a gyereküket, ez felfoghatatlanul fájdalmas, és egy nagyon nehéz téma.
De Colleen Hoovernek sikerült átadni ezeket az érzéseket.
Egyszer felemelt a boldog dolgokkal, majd lehúzott a szomorúakkal. Majd megint felemelt egy kicsit, a reménnyel.
Végére pedig happy end lett, de nem az a nagyon boldog happy end. Hanem az a realisztikus, ami egy ilyen tragédia után történhet az emberrel.
Számomra egy dologból volt indokolatlanul sok:
Oh, Rachel, Rachel.
Mennyire szeretlek.
Rachel.
Mennyire imádlak.
Rachel.
Te vagy a mindenem.
Nem pont ugyanez, de kb. ilyenek fordultak elő. És ebből minden második fejezetből kapunk egy gyönyörűséget.
Ami eleinte nem volt annyira zavaró. Olyan szempontból igen, hogy nem Rachel volt a főszereplő, hanem Tate. (És mellékesen, én nem is tudtam megkedvelni Rachelt..)
De amikor már tényleg minden második fejezetben szinte minden oldalon ilyenek voltak, az már egy kicsit túl sok volt - nekem legalábbis.
Értem én, hogy az írónő vissza akarta adni, hogy Miles mennyire nagyon szerelmes Rachelbe. És hogy ez a nagy szerelem, nagy boldogság hogyan tud fájdalmassá válni.
De akkor sem tetszett ez a része.
Annyira nagyon Miles karakterét sem tudtam megszeretni. Megértettem utólag, hogy miért viselkedik ilyen elutasítóan általánosságban, de akkor sem lett a szívem csücske.
Viszont Tate, Corbin és a kapitány nagyon szimpatikusak voltak.
(Na jó, egy kicsit Miles is. De csak egy kicsit :) )
Összességében kaptunk egy nagyon megrázó történetet, aminek a végén meghatódottan tudtunk mosolyogni.
(Azt hiszem egy ideig nem olvasok Colleen Hoover-től, mert hozzá erős idegrendszer kell, és nem kicsi összeszedettség, hogy az ember tudjon írni a könyvéről kritikát :D)
Nem volt ez másképp sem ezzel a kötettel.
Eleinte a borítót nem tudtam "hova tenni". Azt lehet látni, hogy vízre utalnak, de nem értettem, hogy pontosan mire gondolhatnak, aminek köze lehet a történethez.
Egészen a 270.oldalig. Amikor ugyanis megtörténik a tragédia (spoiler!), hogy belezuhan az autójuk a tóba, és szegény Clayton az életét veszti. :(
Ez, hogy a szülők elveszítik a gyereküket, ez felfoghatatlanul fájdalmas, és egy nagyon nehéz téma.
De Colleen Hoovernek sikerült átadni ezeket az érzéseket.
Egyszer felemelt a boldog dolgokkal, majd lehúzott a szomorúakkal. Majd megint felemelt egy kicsit, a reménnyel.
Végére pedig happy end lett, de nem az a nagyon boldog happy end. Hanem az a realisztikus, ami egy ilyen tragédia után történhet az emberrel.
Számomra egy dologból volt indokolatlanul sok:
Oh, Rachel, Rachel.
Mennyire szeretlek.
Rachel.
Mennyire imádlak.
Rachel.
Te vagy a mindenem.
Nem pont ugyanez, de kb. ilyenek fordultak elő. És ebből minden második fejezetből kapunk egy gyönyörűséget.
Ami eleinte nem volt annyira zavaró. Olyan szempontból igen, hogy nem Rachel volt a főszereplő, hanem Tate. (És mellékesen, én nem is tudtam megkedvelni Rachelt..)
De amikor már tényleg minden második fejezetben szinte minden oldalon ilyenek voltak, az már egy kicsit túl sok volt - nekem legalábbis.
Értem én, hogy az írónő vissza akarta adni, hogy Miles mennyire nagyon szerelmes Rachelbe. És hogy ez a nagy szerelem, nagy boldogság hogyan tud fájdalmassá válni.
De akkor sem tetszett ez a része.
Annyira nagyon Miles karakterét sem tudtam megszeretni. Megértettem utólag, hogy miért viselkedik ilyen elutasítóan általánosságban, de akkor sem lett a szívem csücske.
Viszont Tate, Corbin és a kapitány nagyon szimpatikusak voltak.
(Na jó, egy kicsit Miles is. De csak egy kicsit :) )
Összességében kaptunk egy nagyon megrázó történetet, aminek a végén meghatódottan tudtunk mosolyogni.
(Azt hiszem egy ideig nem olvasok Colleen Hoover-től, mert hozzá erős idegrendszer kell, és nem kicsi összeszedettség, hogy az ember tudjon írni a könyvéről kritikát :D)
